A kávé története Indonéziában

Még származási országában, Etiópiában is tiltották a kávét az ottani ortodox keresztények egészen 1889-ig, mivel muszlim italnak tartották. Európában II. Károly király 1676-ban betiltotta a kávéházakat, mivel azok az ellenálló politikai aktivistákkal álltak kapcsolatban, de a rendeletét követő felháborodás miatt két nappal a tilalom életbe lépése előtt visszavonta a tiltást. Nagy Frigyes pedig nacionalista és gazdasági okokból betiltotta Poroszországban, hogy az embereket visszaszorítsa a sörhöz. Mivel Poroszországnak nem voltak olyan gyarmatai, ahol kávét termeltek volna, minden kávéját nagy költséggel kellett importálnia.

A kávét (Coffea arabica), amely eredetileg a középkori Etiópia egyik királyságából, Kaffából származik, Arábiába, pontosabban a mai Jemenbe szállították, ahol termesztették és a mochai kikötőn keresztül exportálták. A holland Kelet-indiai Társaság (VOC) 1616-tól ott vásárolta fel a kávét, és Bataviába (a mai Jakartába) szállította. A kávé hamarosan értékes és igen jövedelmező kereskedelmi árucikké vált, és 1696-ban az első palántákat Jáván való ültetés céljából Bataviába szállították.

Ez az első tétel, amelyet Willem van Outshoorn főkormányzó földjén ültettek el, nem sokkal később elpusztult az áradásokban. A kísérletet azonban megismételték, és 1706-ban a helyben termesztett kávé első kezdeti mintáját egy kávéültetvénnyel együtt Amszterdamba lehetett exportálni. És akár hiszik, akár nem, ez az amszterdami botanikus kertben nevelt és szaporított csemete lett a Brazíliában és a Karib-térségben termesztett Arabica kávénövények nagyszülője. Legalábbis ez a történet az Encyclopedia van Nederlandsch-Indië szerint. A Wikipédia másként fogalmaz, és a franciáknak tulajdonítja, hogy kávécsemetéket hoztak Martinique-ra, ahonnan azok Mexikóba, Haitire és más karibi szigetekre terjedtek el; Brazília pedig a Bourbon-szigetekről (a mai Réunionról) kapta a Santos-kávét.

1878 körül bekövetkezett a katasztrófa, amikor az Arabica fajta Jáva tengerparti területein fogékony lett a kávé levélrozsdájára, és fel kellett hagyni vele. 1900 körül Kongóból importálták a betegségnek ellenálló robusta fajtát (Coffea canephora), amelyet alacsonyabb tengerszint feletti magasságban újra lehetett termeszteni.

1800 előtt a VOC bevezette a kávétermesztést a lakosság körében Batavia környékén és Nyugat-Jáva hegyvidéki régiójában. A körzetek vezetői szerződést kötöttek, hogy évente bizonyos mennyiségű kávébabot szállítsanak. A VOC nem vett részt a termesztésben, de a régenseknek biztosítaniuk kellett, hogy a lakosság kávét termeljen, kerteket tartson fenn, és a szükséges mennyiségű, minőségi kávét szállítsa. A 18. század második felében a kávétermesztés elterjedt Közép-Jáván, de csak korlátozott mértékben. Daendels főkormányzó (1808-1811) és a későbbi adminisztrátorok nagyszabású támadást indítottak Jáva többi részén és a többi szigeten.

Batavia területén Rijswijkben és Meester Cornelisben termesztették a legsikeresebben a kávét. Úgy tűnik, hogy a lakosság nem ellenezte az erőltetett termesztést. Ugyanez volt a helyzet Nyugat-Jáván is, ahol a kívánt mennyiséget és minőséget időben szállították. Jáva más részein és a külső szigeteken - különösen Nyugat-Szumátrán és Malukun - azonban a lakosság nem volt annyira elragadtatva a kötelező termesztés rendszerétől.A lakosságot kezdetben a többletjövedelem csábítása ösztönözte a kávétermesztésre.

1724-ben mintegy egymillió font kávét lehetett Amszterdamba szállítani. Amikor azonban a répából bot lett, és az előírt mennyiség négymillió fontra (1727), majd 1736-ban hatmillió fontra nőtt, a lakosság lelkesedése jelentősen csökkent. A régensek fontonként hat stuiver (ötcentes) adót kaptak, amiből fedezni kellett a felvásárlást, valamint a kávé szállítását a VOC raktárába. A tényleges vásárlást (a kapunál) a falufőnökök végezték. Elképzelhető tehát, hogy a gazdáknak fizetett ár töredéke volt a régens által kapott árnak.

Nemcsak a kávé volt kényszernövény, hanem a cukor és az indigó is. Ezt a kényszertermesztési rendszert, a kultivációs rendszert 1830-ban vezették be, és arra kényszerítették a gazdákat, hogy földjeik 20 százalékán exportnövényeket termesszenek, vagy alternatívaként a rizs és más alapélelmiszerek termesztése helyett 60 nap fizetetlen munkát végezzenek közcélú projektekben az általános jólét érdekében. Ezzel egyidejűleg az adóbeszedést átadták az adóbehajtóknak, akiket jutalékokból fizettek.

Nem meglepő, hogy a rendszerrel széles körben visszaéltek: a gazdáknak fizetett árak minimálisak voltak, a felvásárolt termékek súlyát manipulálták, és a 60 napos fizetetlen munkát gyakran meghosszabbították vagy a regionális gyarmati tisztviselők vagy régensek magánprojektjeire fordították. Az adószedők pedig könyörtelenül kiszipolyozták a gazdákat, hogy növeljék jutalékukat. Nem meglepő, hogy a rendszer széles körben éhezést és elégedetlenséget okozott.

A gyarmati közigazgatásban feljebbvalói megtagadták és lejáratták, és most az indonéziai csatornákon hősként szerepel a Holland Kelet-India időszakának, 1800-1945-nek a hősei között - Diponegore herceggel, a hollandok elleni háború kezdeményezőjével és parancsnokával együtt Jogjakartában/Közép-Jáván, valamint Teuku Umarral, az acehi gerillavezérrel együtt.

Szabadulása előtt lemondott, és visszatért Hollandiába. Ott folytatta tiltakozását újságcikkekben, röpiratokban, és 1860-ban kiadta Max Havelaar; avagy Multatuli címmel A holland kereskedelmi társaság kávéárverései című könyvét.

A liberálisabb kilátások és a jávai szegénységgel és éhínséggel kapcsolatos parlamenti kérdések előtérbe kerülése, valamint az a törekvés, hogy a kereskedelmi magánérdekeltségek is részt vehessenek az exportnövények termelésében, 1870-ben a Cultuurstelsel eltörléséhez vezetett. A kávétermesztés azonban jövedelmezősége miatt egészen a 20. század elejéig folytatódott.

A növekvő liberális és önbizalomhiányos hangulathoz legszenvedélyesebben (és leghatékonyabban) hozzájáruló személyek között volt Edward Douwes Dekker. 1838 óta gyarmati köztisztviselő volt, 1857-ben a nyugat-jávai Lebakba nevezték ki segédrezidensnek, ahol elkezdett felszólalni a bennszülöttek régensek általi kizsákmányolása és rossz bánásmódja, valamint a gyarmati hatóságok helytelen viselkedése ellen.